Ez most egy személyesebb hangvételű írás lesz, de remélem, így is, vagy pont emiatt, tetszeni fog nektek.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány.
Akár így is kezdhetném, de a legegyszerűbb, ha bevallom, ez a kislány én voltam. Nagyon szerettem a karácsonyokat. Már akkor is érzékeny voltam a világ rezgéseire, és éreztem, hogy ilyenkor kicsit lelassul minden, kicsit elcsendesedik, és a nagy karácsony előtti vásárlási roham után (ami azért akkor korántsem volt ilyen mértékű, mint napjainkban) mindenki kicsit megpihen.
Ilyenkor együtt volt a család, mindenki szabadságon volt, nekünk sem kellett oviba/suliba menni, és volt idő olyan dolgokat csinálni, amit igazán szeretek. Úgy éreztem, abban a másfél-két hétben kicsit olyan lesz a világ, mint amilyennek mindig is lennie kellene.
De a legjobban az ajándékozást szerettem. Imádtam kiválasztani mindenkinek a legmegfelelőbb ajándékot. Fontos szempont volt, hogy tudjam, na ennek tényleg örülni fog, és meg fog lepődni, és azt milyen jó móka lesz nézni! Alig vártam a karácsony estét. Persze azért is, mert én is kíváncsi voltam, milyen ajándékokat kapok, de legalább annyira kíváncsi voltam, hogy ki mit fog szólni az én ajándékomhoz.
Emlékszem, karácsony előtt elégedett mosollyal rejtegettem az ajándékokat, nehogy valaki meglássa, és megszimatolja, mit kap. Ne gondoljatok nagy dolgokra, kis koromban saját magam készítettem az ajándékokat (talán, mint legtöbbünk). De remek szórakozást volt elkészíteni őket. Folyton elképzeltem, mit fog szólni az, aki kapja.
Karácsony napján pedig lázasan csomagoltam. Ilyenkor senki nem jöhetett be (legalábbis a szülők, mert tesómmal nagyon sokáig egy nagy szobánk volt).
A csomagolás része volt az egyik kedvencem. Előre kitaláltam, és mindig igyekeztem valami kis egyedi díszt vagy csavart beletenni. Akkoriban nem volt még net, és kreatív újságokat sem nagyon láttam, így a saját fantáziámra voltam utalva, de meg kell mondjam, az sosem hagyott cserben. Mindig rendkívül elégedett voltam az eredménnyel, amikor rengeteg vagdosás, ragasztás és papírhajtogatás után elkészültem egy-egy ajándékkal. Rettenetesen élveztem az egész folyamatot.
Aztán úgy öt óra körül tesómmal bevonultunk a szobánkba, hogy várjuk a Jézuskát. Persze előtte gondosan kiraktuk a saját ajándékainkat a fa alá. Már sötét volt, és mi sokszor a sötétben várakoztunk, miközben az étkezőben csak a karácsonyfa világított. Aztán megszólalt egy csengő, és végre kimehettünk. Akkor körbeálltuk a fát, és magnóról meghallgattuk a Mennyből az angyalt. Énekeltünk is, de bevallom, azt nem tenném közkinccsé…maradjunk annyiban, nem jutottunk volna tovább a Megasztár első fordulójából.
Aztán jött az ajándékbontás, majd a vacsora. És ez így ment minden évben. És minden évben örültem, hogy legalább karácsonykor egy kicsit egy családnak éreztem magunkat. Olyankor lehetett egy kicsit örülni. Aztán teltek az évek, és valahogy az a boldog kislány egyre beljebb vonult. Elkezdtem máshogy látni dolgokat.
Hogy valójában már a karácsonyfa díszítés közben összeveszett az egész család (amikor nagyobbak voltunk, már mi is részt vettünk a díszítésben). Hogy ezt a merev szertartást akkor is meg kellett tartani, ha épp senkinek nem volt kedve hozzá. És egy idő után már hamisnak tűnt a Mennyből az angyal is… Emlékszem, tizenévesen már legtöbbször sírással végződött az egész hercehurca.
Még mindig szerettem magát a karácsonyt, mert még mindig lehetett érezni, hogy a világ kicsit lelassul és békésebb lesz körülöttem. De a családi karácsonyt már kevésbé vártam. Igaz, minden évben reménykedtem, hogy majd most…majd most jó lesz. Egy jó darabig még mindig magam csomagoltam az ajándékokat, mindig figyelve, hogy legyen rajta valami kis egyedi, valami különleges. Aztán már a folyamatos veszekedések között ez sem számított. És az a kislány, aki imádta csomagolni őket, végleg visszahúzódott és elbújt.
Huszonéves voltam, amikor összejöttünk a mostani férjemmel. Elhívtam hozzánk Szentestére, és a szüleimmel is közöltem, hogy lenne még egy vendégünk. Ledöbbentem a választól. Ez egy családi ünnep, ide ne hozzak idegent. Közöltem, hogy semmi probléma, de akkor rám se számítsanak. Délben még otthon ebédeltem (mert rendes gyerek voltam), de akkor először nem otthon töltöttem a Szentestét, hanem Fehérváron, a párommal. Ott, aznap végleg szakítottam a karácsonnyal.
Továbbra is szeretem az ünnep hangulatát, de megmondom őszintén, nem szeretek fát díszíteni, és már nem csomagolom be az ajándékokat. Sőt, sokszor már nem is meglepetés az ajándék. Pedig szeretném, de nem megy. Az a kislány, aki szeretett ajándékot adni és imádott csomagolni, túl mélyen van, és túl szomorú.
Már ajándékozni sem igazán szeretek. Úgy érzem, ez csak egy formaság. Hiszen nézd meg, hiába töltöttem annyi időt kicsiként az ajándékokkal, a családunk ugyanúgy utálta egymást, mintha nem tettem volna. Csak egy máz volt az egész. És ez fájt.
Ma már sok mindent megértettem a családomról, és talán meg is békéltem velük. De most, hogy közeleg az ünnep, hirtelen rám törtek ezek az emlékek. És hirtelen újra láttam azt a kislányt, aki voltam, és aki még szeretett ajándékot csomagolni. És rájöttem, hogy nagyon hiányzik. Úgyhogy ha befejeztem ezt az írást nektek, akkor megyek, és megkeresem őt. Ott van bennem, nagyon mélyen, és sír.
Szeretettel,
Marianna