A földi élet egy iskola, ráadásul az univerzum egyik legnehezebb (ha nem a legnehezebb) iskolája, ahol egyetlen lecke van: a szeretet.

Amikor reggel azon tűnődtem, ma miről írjak nektek, a fenti gondolat jött. Bevallom, először ódzkodtam tőle, mert ez egy nagyon komplex, bonyolult téma. Ki vagyok én ahhoz, hogy ilyenekről írjak! De aztán úgy döntöttem: megteszem, ami tőlem telik, a többit pedig elengedem. Hiszen erről szól az élet.

Hadd kezdjem a magyarázatot fordítva. Ha úgy születnénk a Földre, hogy nem hozunk semmilyen terhet, karmát (és ne feledjük, az egyéni karmán kívül van családi, országos és kollektív karma is), és semmilyen megoldandó „csomagot”, akkor megtapasztalhatnánk a Föld minden örömét. Szeretetteljes, örömteli kapcsolataink lennének, a szüleink úgy nevelnének, hogy szívük teljes szeretetét élvezzük, és úgy nőnénk fel, hogy szabadon kibontakoztathatunk minden bennünk lévő tehetséget, és megkapnánk mindent, amire a szívünk vágyik. Anyagi bőség venne körül, és az életet a mély öröm és elégedettség érzésével élnénk. Senki nem bántana, és nekünk sem jutna eszünkbe bántani senkit. A világot egy gyermek boldog csodálatával néznénk, és minden nap örömmel gondolnánk arra, micsoda csoda, hogy itt lehetünk.

Valahol, legbelül, azt hiszem, mindannyian erre vágyunk. Mert tudjuk, hogy ezért vagyunk itt. Hogy élvezzük ezt a gyönyörű bolygót és minden ajándékát. Hogy a lelkünk megélhesse vágyait és kitárulkozhasson. Hogy alkossunk és szeressünk.

Igen ám, csakhogy a lelkünk tanulni akar a csomagból, amit hozunk. Megtapasztalni, milyen úgy szeretni, hogy a másik nem szeret viszont (és megtanulni ezt elfogadni, és szeretettel továbblépni). Megtapasztalni, milyen fázni (hogy élvezhessünk a meleget). Megtanulni, milyen vágyódni valami iránt, amit soha el nem érünk (és megtanulni elfogadni, és beengedni azt, ami viszont az ajtónk előtt kopogtat).

Mielőtt leszületünk, készítünk egy nagyon részletes élettervet. Ebben benne van minden, amit meg akarunk tapasztalni. Minden, amit meg szeretnénk élni. (Ez egy multi-dimenziós terv időnként sok-sok opcióval, szóval ne egy bevásárló listát képzeljetek el.)

Aztán elindulunk az úton, és rájövünk, hogy ami fentről egyszerűnek vagy legalábbis elérhetőnek tűnt, az itt, a földi világban, az érzelmek világában már nem olyan könnyű. Vagy netán lehetetlen. És akkor a lélek dönt, hogy ezt vagy azt kihagyja. Vagy máshogy éli, vagy olyan nehéz, hogy befejezi. De mindeközben tapasztalja azt, amiért leszületett.

Nincs elvesztegetett élet. Mindig azt éled, amiért leszülettél: tapasztalsz. Ezért ha minden nap csak annyit teszel, amit éppen tudsz, az tökéletesen elég. Ha semmit sem tudsz, az is elég. Rajtad áll. Fontos, hogy meglásd a motiváció és az önmagad hajszolása közötti különbséget.

Ha valami nehezen megy, ne menj fejjel a falnak ötvenedjére is. Illetve mehetsz, amíg rá nem jössz, hogy érdemes esetleg megnézni magadban, ez most miért nem sikerül? Mi van bennem, ami akadályozza? Az is lehet, hogy azt a falat meg lehet kerülni… Az is lehet, hogy nem is erre kellett volna jönni…

Van, aki extra nehéz csomagot hozott, és döntött úgy a lelke, hogy megoldja. Azt mondod, alkoholista, minek él? Nézz mögé: vajon milyen nehézségeket cipel, ami miatt csak így tud túlélni? Volt alkalmam nem egyszer rálátni: sokszor nagyon nehéz családi karmákat rendeznek le így bátor lelkek bevállalva egy nehéz, megvetést és sokszor kirekesztettséget jelentő életet. Ugyanakkor lehetőséget adva családtagjaiknak, hogy megtapasztalják az elfogadást és a feltétlen szeretetet. Lenne más választása? Igen. De ő ezt választotta. Te jobban tudnád? Mi a jobb? Egy ilyen „játékba” minden szereplő beleegyezett.

Ez egy kicsit „nehéz” írás lett. Nem ilyenre készültem eredetileg. De már elfogadtam, hogy ami jön, az jön. 😊

Zárszóként a lényeget szeretném megismételni, amit az elején írtam: nincs elvesztegett élet, nincs elvesztegetett nap. A földi élet egy iskola, az univerzum egyik legnehezebb (ha nem a legnehezebb) iskolája, ahol egyetlen lecke van: a szeretet.