Nagyon régóta készülök írni a megbocsátásról, mert annyira fontos témakör, ha valaki szeretne az önismeret útjára lépni. Olyan sok írás foglalkozik ezzel, ezer meg ezer kézikönyv, gyakorlat, meditáció és minden más elérhető. Ezek egy jelentős részét, azt hiszem, olvastam és próbáltam, és most szeretném megosztani a személyes tapasztalataimat a megbocsátás útvesztőiről.

De kezdjük az elején. (Ha rutinos megbocsátó vagy, ugord át ezt a bekezdést…) Miért fontos megbocsátani? Miért tegyek szívességet ezzel a másiknak? Miért lesz nekem attól jobb, hogy már nem haragszom? Most fogadjam el, hogy ezt tette velem? Röviden a válasz: igen. Valójában azon, ami történt, semmi nem változtat már, mert megtörtént. Haragudhatsz a világ végezetéig, akkor is megtörtént. És van egy rossz hírem: ez egyedül téged bánt. Vagyis te cipeled a terhét.

A harag teher? Dehogyis! De, az. Valójában nem tűnik annak, mert nem érezzük, de a harag mögött mindig egy eltemetett (és elszenvedett) fájdalom, veszteség vagy félelem áll. És hatalmas energiába kerül ezeket az érzelmeket kordában tartani, és folyton elnyomni. Igen, nagy energiáidat köti le, olyan energiákat, amiket annyi másra használhatnál! Arról nem is beszélve, hogy aki haragszik, az nem tud nyitni a felszabadult vidámság felé sem, hiszen haragszik… és elégedett, nyugodt és boldog is csak átmenetileg lesz, hiszen haragszik…és ahogy lecsendesedünk, ahogy jól érezzük magunkat, az elfojtott érzelmek azonnal helyet követelnek maguknak.

Nekem annyi ilyen elfojtott érzelmet, bánatot, félelmet, sebet sikerült összegyűjtenem, hogy nem volt egyszerű vagy gyors dolog lehámozni őket, de megérte. (Nem mondom, hogy végeztem, de nagyon, nagyon sokat elengedtem.) Valójában annyira mélyen el voltak temetve, hogy sokáig nem is éreztem, hogy nekem dolgom lenne velük. Azt hittem, ez így természetes, hogy mindenki így él. Egészen addig, amíg egy nap a háziorvos számára már kezelhetetlen tünetekkel kórházban nem találtam magam 26 évesen… Akkor sajnos muszáj volt választanom, hogy vagy elkezdem feltárni lelkem rejtett zugait, vagy élek valami fél-életet nyugtatókon. Azért szerencsére a legtöbb embernél nem ilyen vészes a helyzet, és nem is javaslom, hogy megvárd, amíg az élet ilyen drasztikus lépésre szánja el magát, hogy felébresszen. (Halkan jegyzem meg, szerencsésnek gondolom magam, mert nem volt semmi komoly fizikai bajom a pszichés tüneteken kívül, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok. Ahogy Louis Hay írta az Éld az életed c. könyvében, sokkal nehezebb a lelki dolgokkal foglalkozni, ha közben egy betegség okozta pánikkal is meg kell küzdened.)

Amikor először kezdtem el a témával foglalkozni, azt gondoltam, ha megértem a másik motivációját, ha meglátom, hogy így nevelték, neki se volt jobb, nem tudta másképp stb., és fejben a helyére tudom tenni a dolgot, akkor meg tudok bocsátani. Rengeteg megbocsátás meditációt csináltam végig, ahol mindenféle vizualizációval elengedtem az illető személyeket, elmondtam az oldó mondatot, néha meg is könnyebbültem, de az az igazság, hogy nem ez hozott számomra igazi áttörést. Valami hiányzott.

Mondok egy példát. Volt egy lány a gimnáziumban, aki gazdag családból jött, nem voltak túl jó jegyei az iskolában, és duci is volt. Rendszerint kiszemelt magának egy-két embert a csendesebbek közül, és szekálta. Szóban megalázta őket, megjegyzéseket tett, ahol csak lehetett, méghozzá hangosan és nyilvánosan. Én az egyike voltam ezeknek a csendesebb embereknek. Gyűlöltem érte. Ő volt az egyik olyan ember az életemben, akinek nagyon nehezen bocsátottam meg, és nem értettem, hogy miért. Hiszen már elmúlt. Már közöm sincs hozzá. Mégis, ahányszor megláttam a nevét a facebookon vagy eszembe jutott, elöntött a gyűlölet, és nagyon rosszakat kívántam neki. Nem volt jó érzés. Nem ilyennek akartam magam látni.

De akárhányszor is próbáltam megbocsátani neki mindenféle módszerrel (meditáció, levélírás, megbocsátás munkalap stb.), sose sikerült. Minden egyes alkalommal újra és újra elöntött a düh. Közben más miatt elkezdtem düh-terápiát csinálni. Évek óta kerülgettem a témát, valójában rettegtem, hogy mi jön ki belőlem, de eljött az a pillanat, amikor már nem halogathattam. És ez hozta meg a felvilágosodást a megbocsátással kapcsolatban.

A lépés, ami nálam kimaradt, és ami nélkül nem tudsz megbocsátani az az, hogy elismerd a saját érzéseidet. Hogy elismerd, neked ott és akkor igenis rossz volt! Bántottak, megaláztak, megszégyenítettek, és ez fájt. Saját magamnak, az akkori énemnek el kellett ismernem, hogy jogosak az érzései. Jogos, hogy nem akar megbocsátani, hiszen bántották. Jogos, hogy haragszik. Jogos, hogy gyűlöli azt a lányt. Az lenne fura, ha nem gyűlölné ezek után. Nagyon nagy katarzis volt előhozni az akkori énemet, és elismerni, hogy jogos, amit érez. Mind elmondtam neki, amit fent olvashattok, és hirtelen hatalmas felszabadulást éreztem. Hiszen soha senki nem ismerte el, hogy engem bántottak, és emiatt jogos, hogy haragszom. Jogos, hogy megbántva érzem magam, és az is jogos, hogy emiatt teljes szívemből gyűlölöm.

És még egy dolgot megtettem az akkori énemnek. Odaképzeltem az akkori lányt is, aki bántott. És megkértem, hogy nyugodtan mondja el neki is, amit akar. Kiabálhat vele, ha úgy érzi, meg is verheti. Nem részletezem, elmondta neki az összes sérelmét. Nem egyszer, párszor meg kellett ismételnem ezt, mire az akkori énemből minden felhalmozódott sérelem kitisztult. Sokáig cipelte. Sokáig cipeltem.

Miután ez megtörtént, rájöttem, hogy sajnálom az akkori énemet. Mit kellett kiállnia! Megmondtam neki, hogy sajnálom, ami történt, és hogy bocsásson meg, hogy eddig nem láttam őt, és a fájdalmát. Már meg tudtam ölelni és megszeretgetni. Lassan megnyugodott. Én pedig hatalmas szeretetet éreztem. És ahogy ő megnyugodott, már valóban oda tudtam fordulni ahhoz a lányhoz, és megmondani neki, hogy megbocsátottam neki. Sőt, bocsánatot is tudtam kérni azért, amit én követtem el ellene. És megnyugodtam. El tudtam végre őt engedni. Ő lehet, hogy nem is emlékszik rám, vagy nem így emlékszik az egészre, nem tudom. Lehet, hogy észre sem vette, mit tesz, de ez nem is az én dolgom. Az enyém csak annyi volt, hogy én békében lehessek, és én ne szenvedjek tovább attól, amit tett. Nagyon nagy terhet tettem le vele. Megkönnyebbültem.

Azt kell mondjam, hogy ha valaki olyannak szeretnénk megbocsátani, aki közel áll hozzánk, és akit nagyon szeretünk (igen, most a szüleinkre gondolok 😊), az esetleg még nehezebb. Lehet, hogy sok gyerekkori ént kell előhívnunk és megvígasztalnunk hozzá. Sokszor a szüleink felé még bűntudatot is érzünk, hiszen a szüleinket szeretnünk kell! Tőlük függünk gyermekként! Hát hogy is haragudhatnánk rájuk??? Ezért a gyermek mindig elsősorban magát hibáztatja mindenért. Biztos ő volt rossz, vele nincs rendben valami, ezért ilyenek vele a szülei. Hiszen a gyerek feltétel nélkül szeret. Ebben az esetben nagyon fontos a gyermeki ént szeretni és megértetni vele, hogy nem ő a hibás. Hogy apu és anyu nem miatta tették ezt. És hogy ő úgy jó, ahogy van. És ha mérges, ő is kiadhatja magából. Igen, lehet apuval és anyuval is kiabálni. Hisztizni. Meditációban ez könnyedén megvalósítható.

És hogy milyen módszerek vannak, amivel a fent leírt valódi megbocsátást el tudod érni? Szerencsére számtalan létezik, úgyhogy a teljesség igénye nélkül: belső gyermek meditáció, családállítás (ez nagyon jó, ha nem mersz egyedül szembenézni vele, vagy nehezen jön fel belőled az érzelem), düh-terápia, érintés terápia. Ez utóbbi akár a csecsemő kori, vagy nagyon eltemetett érzelmes esetében is felszabadító lehet. Bár nekem a csecsemőkori „emlékek” is feljöttek mélyebb meditációban.

Remélem, ezzel az írással tudtam segíteni, hogy közelebb kerülj a megbocsátáshoz, és kapj egy másik nézőpontot vele kapcsolatban.  Ha össze akarnám foglalni a megbocsátás lépéseit, akkor talán ezek lennének:

• Felismerni, hogy kinek szeretnénk megbocsátani.
• Kapcsolatba lépni az akkor énünkkel, és elismerni a fájdalmát, a harag és düh jogosságát, együtt érezni vele.
• Valamilyen biztonságos módon kiengedni az elfojtott érzelmeket. (Például meditációban, párnacsapkodás, boksz-zsák ütlegelés formájában, düh-terápia alatt, családálllításon, de kiabálhatsz az autóban is, vagy üvölthetsz párnába.)
• Elmondani az adott embernek, hogy megbocsátottunk neki (nem kell feltétlen személyesen, ez is történhet meditációban, levélben, amit nem adsz fel, családállításon vagy bármilyen más módon, amit jónak látsz). Fontosnak tartom, hogy te is kérj bocsánatot. Nem tudhatod, te nem tettél-e valamit, ami neki fájt. És még valami: bocsáss meg magadnak is. Így lesztek mindketten szabadok.

Fontos utóirat: a fentiek mind saját tapasztalataim. A cél, hogy biztonságosan, más és saját magunk bántása nélkül tudjuk ezt a sokszor nem könnyű folyamatot végigcsinálni. Ezért, ha úgy érzed, mindig kérj segítséget. Rengeteg segítő, módszer elérhető, nem kell egyedül lenned ebben.

Szeretettel:

Marianna